Részlet Ken Wilber: Áldás és állhatatosság című könyvéből, melyet az Ursus Libris Kiadó adott ki 2005-ben. Ken Wilber korunk egyik legnagyobb filozófusa. Felesége, Treya az esküvőjük utáni héten tudta meg, hogy mellrákja van. A könyv az ezt követő öt év megpróbáltatásairól szól. Az alábbi levelet Ken Wilber olyan családtagok számára írta, akik gyógyíthatatlan beteget gondoznak, összegezve saját tapasztalatait.

Kedves barátaink!

 

            (….) A beteggondozók életében a gondozás második-harmadik hónapjában egy különösen alattomos probléma üti fel a fejét. A beteggondozás külső, fizikai és nyilvánvaló teendőivel viszonylag könnyű megbirkózni. Át kell alakítanod a napirendedet, meg kell barátkoznod a mosással, főzéssel, takarítással, vagy bármi mással, amit mint beteggondozó fizikailag meg kell tenned az imádott társért: orvoshoz viszed, gyógyszereket adagolsz neki, és így tovább. Ez sok nehézséget jelenthet, de a megoldásuk módja elég egyértelmű – vagy magad végzed el a többletmunkát, vagy valakit megkérsz rá.

            A nehezebbik része azonban a beteggondozásnak, és ezt már nehezebb fülön csípni, az a belső nyugtalanság, amely a lelki és az érzelmi szinteken kezd elhatalmasodni. Ennek a nyugtalanságnak két oldala van, egy privát és egy nyilvános. Ami a magán oldalt illeti, ráébredsz, hogy függetlenül attól, mennyi személyes problémával kell szembenézned, azok mind elhalványulnak ahhoz képest, hogy a párodnak rákja, vagy más életveszélyes betegsége van. Ezért aztán hetekig, hónapokig magadban tartod a gondjaidat. Nem beszélsz róluk. Nem akarod nyugtalanítani kedvesedet, nem akarod a helyzetét súlyosbítani, és magadban ezt ismételgeted: „Én legalább nem vagyok rákos, az én gondjaim nem lehetnek olyan súlyosak.”

            Ez így megy néhány hónapon át (biztos vagyok benne, hogy mindenkinél más és más ez az időtartam), majd lassanként rádöbbensz: az, hogy a saját problémáid elhalványulnak, mondjuk, a rákhoz képest, attól még nem oldódnak meg. Éppen ellenkezőleg, egyre súlyosabbá válnak, mert most már két nehézséggel kell megküzdened: az eredeti problémával és azzal, hogy nem tudsz hangot adni az eredeti problémának, és ezért megoldást sem találsz rájuk. Gondjaid meghatványozódnak: minél nagyobb erővel nyomod a fedőt, annál nagyobb erővel próbálnak a fazékból kikerülni. Kezdesz furcsán viselkedni. Ha introvertált alkat vagy, kis rángatózások jelentkeznek, kihagy a lélegezted, szorongások lesznek úrrá rajtad, túl hangosan nevetsz, mindig egy sörrel többet iszol a kelleténél. Ha extrovertált típus vagy, a legalkalmatlanabb pillanatokban robbansz ki, hisztériázol, kirohansz a szobából, a falhoz vágsz dolgokat, és egy sörrel többet iszol meg a kelleténél. Ha introvertált vagy, néha meg akarsz halni, ha extrovertált, a kedvesed halálát kívánod. A  befelé forduló önmagát akarja eltenni láb alól, a kifelé forduló pedig őt. Akárhogy is van, a halál mindenképpen körülötted ólálkodik. A düh, a sértődöttség, és a megkeseredettség feltartóztathatatlanul bekúszik az ember lelkébe, e sötét gondolatok miatti borzalmas bűntudattal körítve.

            Ezek az érzések persze teljesen érthetőek és természetesek az adott körülmények között. Sőt, szerintem azzal a beteggondozóval valami baj van, akinél ezek az érzések nem jelentkeznek időnként. A legjobb gyógyír kibeszélni magunkat. Ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni: az egyetlen megoldás a beszélgetés.

            Ekkor jelentkezik a gondozónál a már említett második, érzelmi-lelki nehézség: a nyilvánosság problémája Ha egyszer már rávetted magad, hogy megbeszéled a gondjaidat valakivel, akkor felmerül a kérdés: ki legyen az? A kedvesed valószínűleg nem a legideálisabb jelölt, hogy megbeszéld néhány problémádat, hiszen gyakran ő maga jelenti a problémát. Rettenetes súlyt rak rád, de mégsem akarod, hogy bűntudatot érezzen emiatt, nem akarod őt ezzel terhelni, bármennyire is dühös vagy rá, hogy „megbetegedett”.

            Messze a legjobb megoldás egy támogató csoport előtt beszélgetni erről, mely olyan emberekből áll, akik hasonló körülmények közé kerültek, azaz egy beteggondozók számára szervezett támogató csoport. Az egyéni terápia is értékes segítségnek bizonyulhat, akárcsak a párterápia. Ezekre a „professzionális támogatókra” mindjárt rátérek, mert az átlagember, mint jómagam, hajlamos a végsőkig halogatni ezt a lehetőséget, és addigra már rengeteg sérelem és szükségtelen fájdalom érte. Az átlagember, érhető módon, az ilyenkor megszokott dologhoz folyamodik: megbeszéli a helyzetét a családjával, barátaival, munkatársaival. És itt kerül szembe a nyilvánosság problémájával.

            A nyilvánosság problémájára a következő, Vicky Wells szavaival: „Senkit se érdekel a krónikus betegség.” Ez a következőt jelenti. Én felkereslek téged egy problémámmal, beszélgetni szeretnék, tanácsot kérek tőled, vigaszra vágyom. Elbeszélgetünk, te nagyon segítőkésznek, kedvesnek és megértőnek bizonyulsz. Ettől én megkönnyebbülök, te pedig örülsz, hogy segíthettél. De a következő napon a kedvesem még mindig rákos, a helyzet jottányit sem javult, sőt, akár súlyosbodhatott is. Egyáltalán nem érzem magam jól. Megint összefutunk. Te megkérdezed, hogy vagyok? Ha őszinte akarok lenni, azt válaszolom, hogy borzalmasan. Megint leülünk beszélgetni. Ismét nagyon segítőkész, kedves és megértő vagy, ettől én megkönnyebbülök… egészen a következő napig, amikor is a párom még mindig rákbeteg, és semmit sem javult. És ez így megy napról-napra, magán a helyzeten semmit sem lehet változtatni (az orvosok megtesznek minden tőlük telhetőt, de attól még meghalhat). Ezért napról-napra rohadtabbul érzed magad, a helyzet pedig marad a régiben. Előbb, vagy utóbb rájössz, hogy szinte mindenki, akinek nem kell e bajjal naponta szembenéznie, unalmasnak, vagy terhesnek fogja találni, ha állandóan erről panaszkodsz. A legszorosabb baráti körödön kívül mindenki finoman kerülni fog, mert a rák témája mindig Demokles kardjaként leng feletted. Sopánkodó vénasszonnyá válsz, akitől mindenki irtózik, az emberek belefáradnak ugyanannak a sorscsapásnak a hallgatásába. „Senkit sem érdekel a krónikus betegség.” (….)

            A beteggondozók végül az tapasztalják, hogy személyes problémáik megsokszorozódtak, és a nyilvánosság segítsége nem sokat ér. Teljesen magányosnak és elszigeteltnek kezdik magukat érezni. Ennél a pontnál többféle elágazás lehetséges. Kimenekülnek; összeroppannak; rászoknak valamilyen bódítószerre; vagy szakemberhez fordulnak. (…)

            Mint említettem, a legalkalmasabb hely arra, hogy kibeszéld magadból a nehézségedet, a beteggondozók támogató csoportja. Ha figyelemmel kíséred ezeket a csoportokat, azt fogod tapasztalni, hogy a fő téma mindig a szeretteikről szóló panaszáradat. „Mit gondol, ki ő, hogy így parancsolgat nekem? „Miért gondolja magát olyan különlegesnek, csak azért, mert beteg? Nekem is megvannak a magam problémái!” „Úgy érzem, már nem én irányítom az életemet. ”Remélem, az a csontkollekció hamar meghal!” Ilyesmiket hallhatsz, amiket rendes ember idegenek előtt nem mond ki, pláne nem a kedvesének.

A düh, a sértődöttség és a sötét gondolatok mögött majdnem mindig mérhetetlen szeretet bújik meg, különben a beteggondozó már rég odébb állt volna. Ez a szeretet azonban addig nem kerülhet a felszínre, míg a düh, a neheztelés, és a keserűség elállja az útját. Gibran szavaival: „A gyűlölet kiéhezett szeretet”. A támogató csoportokon mérhetetlen gyűlölet tör a felszínre, de azt a szeretet táplálja, a kiéhezett szeretet. Különben nem utálnád az adott személyt, egyszerűen rá se bagóznál. Azt tapasztaltam, hogy a legtöbb beteggondozó esetében (magamat is beleértve) nem arról van szó, hogy nem kapnak elég szeretetet, hanem elfelejtik, hogyan adjanak szeretetet, nem tudják, miképp legyenek szeretetteljesek az ápoló igen nehéz szerepében. Hitem szerint a leghatásosabb gyógyír, ha szeretetet tudunk adni, ezért alapvető fontosságú, hogy a gondozók eltakarítsák a szeretetet akadályozó érzéseket: a dühöt, a neheztelést, az utálatot, a keserűséget, sőt még az irigységet is (irigylem tőle, hogy neki van valakije, aki állandóan ellátja, gondoskodik róla – aki nem más, mint jómagam).

            Ezért felbecsülhetetlen segítség a támogató csoport. (…) Ennek hiányában, vagy akár ennek kiegészítéseképpen, javaslom az egyéni pszichoterápiát. Az ápoló esetében mindenképpen, de a szeretett társnak úgyszintén hasznára válhat. Hiszen hamar ráébredsz, hogy vannak dolgok, melyeket egyszerűen nem szabad megvitatnod a kedveseddel, és fordítva, a kedvesednek sem szabad bizonyos dolgokat megbeszélnie veled. Az én generációm legtöbb tagja úgy tartja, hogy ”őszinteséget mindenekfelett”, s hogy a házastársaknak minden őket foglalkoztató dolgot meg kell beszélniük egymással. Rossz stratégia! A nyitottság fontos és üdvös dolog, de csak bizonyos mértékig, azon túl már fegyverré válhat, mellyel valakit rosszindulatúan megbánthatunk – „De hát én csak az igazat mondtam el.” Bennem sok harag és neheztelés gyülemlett fel azzal a helyzettel kapcsolatban, amit Treya rákbetegsége rótt ránk, de egy bizonyos ponton túl nincs értelme ezt folyamatosan Treyára hárítani. Ő legalább annyira utálja ezt a helyzetet, mint én, és különben sem az ő hibája. De ettől még dühös, sértett és megbántott vagyok. Mindezt azonban nem a kedveseddel „osztod” meg, nem zúdítod a nyakába. Azért fizetsz egy terapeutát, hogy rá borítsd az egész szemetet.

            Ez azzal az előnnyel is jár, hogy úgy tudtok együtt élni, hogy a gondozónak nem kell az elfojtott dühével és neheztelésével, a kedvesének pedig a bűntudatával és a szégyenével küszködnie. Ezek nagy részétől már megszabadultál a támogató csoportodnál, vagy a terapeutádnál. Ez abban is segít, hogy elsajátítsd az együtt érző füllentések gyengéd művészetét, ahelyett, hogy a másikra való tekintet nélkül, nárcisztikusan kiokádnád az „igazi érzéseidet”. Nem nagy hazugságokról van itt szó, hanem csak kis diplomatikusokról, olyanokról, melyek nem kendőzik el a valóban fontos nehézségeket, de nem is nyúlnak a megoldatlan ügyek darázsfészkébe, az úgynevezett őszinteség kedvéért. Vannak napok, amikor különösen belefáradsz a beteggondozó szerepkörébe. Ha ilyenkor a kedvesed rákérdez: „Hogy érzed magad ma?”, s te azt válaszolod, hogy „Pokolian, már nincs is saját életem, bárcsak a folyóba vetnéd magad!”, akkor rossz választ adsz. Őszinte, de pocsék választ. Helyette inkább próbáld ki ezt: „Fáradt vagyok, drágám, de kibírom valahogy.” Majd rohanj el egy támogató csoportba, vagy a pszichológusodhoz, és engedd ki ott a gőzt magadból. Az égvilágon semmi haszna annak, ha a kedvesedre zúdítod a bajaidat, bármilyen „őszinte” is lenne az. (…)

            Az egyik legfurcsább dolog, amit megtanultam arról, hogyan legyen az ember jónak mondható beteggondozó az, hogy a legfontosabb szerepköre nem más, mint hogy érzelmi szivacsa legyen. Vagyis a legtöbben úgy hiszik, hogy a fő tennivalód a tanácsadás, segíteni, megoldani szeretett társad gondjait, hasznossá tenni magadat, vacsorát készíteni, elvinni őt ide-oda, és így így tovább. Mindezek azonban csak másodlagosak a legfontosabb szerephez képest, ami az érzelmi szivacs szerepe. A kedvesedet, aki talán halálos betegségben szenved, szélsőséges érzelmi hullámok árasztják el; s ezek az érzelmek, a félelem, a rettegés, a düh, a hisztéria és a fájdalom esetenként teljesen átveszik felette az uralmat. A te feladatod az, hogy tartsd benne a lelket, légy mellette, és egyszerűen szívj fel annyit ezekből az érzelmekből, amennyit csak tudsz. Nem kell beszélned, nem kell mondanod semmit ilyenkor (nem is tudnál olyat mondani, ami segítene), nem kell tanácsokkal előállnod (úgysem oldana meg sok mindent), az égvilágon semmit sem kell tenned. Csak légy mellette, lélegezd be a fájdalmát, a félelmét. Tégy úgy, mint egy szivacs.

            Treya betegségének kezdeti időszakában még azt hittem, hogy segítek azzal, ha átvesszem az irányítást, megmondom, mi a teendő, segítek kiválasztani a legmegfelelőbb orvosi kezelést, és így tovább. Mindez fontos is volt, de nem ez a lényeg. Amikor valamilyen különösen rossz hírt kapott – mondjuk egy újabb áttétről –, és zokogni kezdett, akkor én azzal próbáltam vigasztalni, hogy „Nézd nem is biztos még, további vizsgálatokra van szükség, és talán ettől még nem kell megváltoztatni a kezelésedet sem”, és így tovább. Treyának ekkor nem erre volt szüksége, hanem arra, hogy egyszerűen együtt sírjak vele (én így is tettem), hogy átérezzem a helyzetét, és ezáltal segítsem eloszlatni, vagy magamba szívni a félelmeit. Úgy gondolom, mindez testi szinten zajlik, a beszéd nem is fontos, bár ha akarod, beszélhetsz is hozzá.

            Akárhogyan is álljon a helyzet, az ember első reakciója, amikor a kedvese borzalmas híreket kap, hogy megpróbálja jobb kedvre deríteni őt. Állítom, hogy ez általában hibás megközelítés. Először empátiával kell közeledned. A lényeg, ahogy erre fokozatosan rájöttem, hogy egyszerűen jelen légy az adott személlyel, hogy ne ijedj meg a félelmeitől, fájdalmaitól, dühétől, hogy engedje felszínre kerülni mindent, ami a felszínre kívánkozik, és legfőképpen hogy ne próbáld meg eltüntetni ezeket a fájdalmas érzéseket azáltal, hogy segítesz neki ”jobban éreznie magát”, vagy hogy „kibeszéled belőle” a szorongásait. Az én esetemben ez a „segítőkész” hozzáállás akkor került elő a talonból, amikor nem voltam hajlandó foglalkozni Treya érzéseivel, illetve a sajátjaimmal, amikor nem egyszerűen és közvetlenül kapcsolatba akartam kerülni velük, hanem el akartam űzni őket. Nem szivacs, hanem HŐS akartam lenni, meg akartam oldani a helyzetet. Nem voltam hajlandó beismerni az ismeretlennel szembeni tehetetlenségemet. Ugyanúgy rettegtem, mint Treya.

A szivacs szerepében gyakran érezheted magad tehetetlennek és mihasznának, mert nem teszel valamit, csak ott vagy, tétlenül (legalábbis ez a látszat). És ez az, ami sokaknak olyan nehezére esik megtanulni. Velem is így volt. Majd egy évembe tellett, mire felhagytam azzal, hogy megjavítsam a dolgokat, hogy csak együtt legyek Treyával, amikor valami bántja. Azt hiszem, ezért „nem érdekel senkit a krónikus beteg”, mert semmit sem tehetsz érte, csak együtt lehetsz vele. Ha valakinek az a meggyőződése, hogy valamit tennie kell ahhoz, hogy a segítségére legyen a betegnek, de aztán rájön, hogy bármit is tesz, nem segít, akkor tanácstalanná válik. Mit tehetek? Semmit, csak légy mellette. (…)

            Amikor megkérdezik tőlem, hogy mit csinálok , akkor, ha nincs kedvem trécselni, azt szoktam válaszolni, hogy „japán feleség vagyok”. Ezt értetlenül szokták fogadni. A lényeg, hogy beteggondozóként csendben kell lenned, és azt kell tenned, amit a házastársad akar – jó feleségnek kell lenned.

            A férfiaknak ez különösen nehezükre esik, velem legalábbis így volt. Két évembe került, hogy ne vegyem rossz néven, hogy minden vitánkban, vagy döntésünkben Treyánál volt az adu ász: „De hiszen én rákos vagyok!”

Más szóval Treya szinte mindenben elérte azt, amit akart, én pedig csak bólogathattam, mint egy szófogadó feleség.

            Most már nem zavar ez annyira. Elsősorban azért, mert nem helyeslem gépiesen minden döntését, főleg ha úgy vélem, hogy hibás gondolatmeneten alapul. Régebben ilyenkor is mögé álltam, mert szinte kétségbeesetten elvárta, hogy támogassam a döntéseit, még ha hazudnom is kellett arról, hogyan érzek valójában. Mostanában viszont, ha Treya egy fontos döntés előtt áll, mondjuk egy új kezelés kipróbálásával kapcsolatban, én legjobb képességeim szerint érvelek a véleményem mellett, még ha ezzel ellent is mondok neki, egészen addig a pontig, míg meghozza a döntését. Innentől fogva egyetértek vele, támogatom őt, és mindenben segítem, hogy a döntése beváltsa a hozzá fűzött reményeket. Nem az a dolgom, többé, hogy piszkáljam, vagy kételyeket támasszak a döntésével kapcsolatban. Elég baja van anélkül is, hogy állandóan meg kell kérdőjeleznie a saját tetteit. (…)

            A házimunka terén egyáltalán nem zavar már a házias kis feleség szerepe. Főzök, takarítok, mosok, mosogatok, bevásárolok. Treya sziporkázó levelet ír, kávébeöntéseket végez, maréknyi gyógyszereket szed be kétóránként, valakinek hát csak el kell végeznie mindezt, nem? (…)

            Igazat adok az egzisztencialistáknak abban, hogy mindig fel kell vállalnod a saját döntéseidet és cselekedeteidet. Tehát az elhatározásaid mögé kell állnod, melyek a saját sorsodat alakítják – az egzisztencialisták szavaival: „a választásaink vagyunk”. Ha nem vállaljuk fel az elhatározásainkat, az így nevezik, „rosszhiszeműség”, melyről úgy tartják, hogy „hiteltelen léthez” vezet.

            Az én esetemben mindez egy egyszerű felismerés formájában jelentkezett: e nehéz folyamat bármely pontján kisétálhattam volna az egészből. Senki se láncolt engem a kórteremhez, senki se fenyegetett meg életveszélyesen, hogy megöl, ha elhagyom Treyát. Valahol lényem legmélyén eldöntöttem, hogy ennek a nőnek az oldalán maradok, jóban és rosszban, mindörökre; hogy végigcsinálom vele azt, ami rá vár. Azonban a megpróbáltatások második évében megfeledkeztem e döntéseimről, bár ez az elhatározásom jottányit sem változott, hiszen akkor egyszerűen olajra léptem volna. Rosszhiszemű lettem, hiteltelenné váltam, látszatéletet éltem. Rosszhiszeműségemben elfeledtem saját döntésemet, szinte azonnal mást tettem meg bűnbaknak, és ebből táplálkozott az önsajnálatom. Valahogyan aztán ez teljesen világossá vált előttem. (…)

            Nem mindig könnyű e döntésem, vagy általában az elhatározásaim mögé állnom. Attól még nem oldódik meg önmagától a helyzet. Olyan, mintha önként csatába mentem volna, és meglőttek volna. Szabad akaratomból döntöttem úgy, hogy csatába megyek, de azt nem választottam, hogy meg is lőjenek. Egy kicsit sebesültnek érzem magam, és ennek nem örülök, de önként vállaltam a megbízatást – saját döntésem volt –, és így tennék legközelebb is, még annak tudatában is, hogy ez mivel jár.

            Tehát nap, mint nap megerősítem a döntésemet. Mindennap újra döntök. Ezzel elkerülöm, hogy felgyűljön bennem a szemrehányás, és megakadályozza azt, hogy felerősödjenek a sajnálat, vagy a bűntudat automatizmusai. Ez így egyszerű, de még a legegyszerűbb dolgokat is rendkívül nehéz a gyakorlatba átültetetni. (….)

            Amellett, hogy lassan visszatértem az íráshoz, újra elkezdtem meditálni is, amelynek a lényege tulajdonképpen az, hogy megtanuljunk meghalni (hogy meghaljunk az elkülönült én érzete, az ego számára), és az, hogy Treyának egy esetleg halálos kimenetelű betegséggel kell szembenéznie, rendkívüli ösztönzést jelent a meditatív éber tudatosságnak. A bölcsek úgy tartják, hogy ha fenntartod ezt a választás nélküli éber tudatosságot, ezt a lecsupaszított Tanútudatosságot, pillanatról pillanatra, akkor a halál ugyanolyan egyszerű, és közvetlen módon viszonyulsz hozzá. Nem rettensz meg tőle, nem kapaszkodsz az életbe, hiszen alapvetően mindkettő múló tapasztalat.

            A buddhisták „ürességről” alkotott fogalma is nagy segítségemre volt. Az üresség (súnjatá) nem hiányt, vagy légüres teret jelent, hanem akadályozatlanságot, béklyótlanságot, spontaneitást; többé-kevésbé szinonimája; az állandótlanságnak, vagy mulandóságnak (aniccsa). A buddhisták szerint a valóság üres: nincs semmi állandó, vagy abszolút örökké tartó, amihez kötődhetnél, amire támaszkodhatnál, vagy amiben biztonságban érezhetnéd magadat. A Gyémánt-szútra szerint „Az élet olyan, mint egy buborék, egy álom, egy tükröződés, egy káprázat.” Az a lényeg, hogy ne kapaszkodjunk a káprázatba, hanem „engedjük el”, hiszen nincs is semmi, amibe kapaszkodni lehetne. Treya rákbetegsége megint csak egy állandó mementó, hogy a halál egy nagy elengedés, de nem kell megvárni a tényleges fizikai halálodat ahhoz, hogy mélyen elengedd a kapaszkodásodat, és ragaszkodásodat ehhez a pillanathoz, és ehhez, és ehhez.

            Hogy meggyőzzenek bennünket minderről, a misztikusok úgy tartják, hogy ha valaki választás nélküli éber tudatosságban él, akkor minden tevékenységet ego, vagy önközpontúság nélkül fogja végezni e világban. Ha meghalsz az elkülönült én-érzet számára (vagy meghaladod azt), akkor meg kell halnod az énedet szolgáló, önközpontú cselekedetei számára is. A misztikusok szavaival élve: önzetlen szolgálatot kell végezned. Másokat kell szolgálnod anélkül, hogy magadra gondolnál, hogy elismerést várnál el; egyszerűen szeretsz és szolgálsz – Teréz anya szavaival: „Úgy szeress, hogy az már fájjon.” Vagyis jó feleséggé válsz.

            Vagyis itt vagyok én, vacsorát főzök, mosogatok. Ne érts félre, sehol sem tartok Teréz anyához képest, de beteggondozó tevékenységemet egyre inkább önzetlen szolgálatom, ennélfogva spirituális fejlődésem legfőbb részének tekintem, egyfajta cselekvő meditációnak, együttérzésnek. Ez nem jelenti azt, hogy tökélyre fejlesztettem volna ezt a művészetet; továbbra is panaszkodom és sóhajtozom, dühöngök és a körülményeket okolom, és Treyával még mindig félig viccelődve (félig halál komolyan) emlegetjük, hogy kéz a kézben leugrunk egy hídról, és véget vetünk ennek az egész tréfának. Mindent egybevetve, inkább maradnék az írásnál.

            Most pedig jutalmul, hogy ezt a hosszú levelet elolvastátok, közlöm veletek, kedves jó feleségek, a világhírű vegetáriánus chilim receptjét:

 

            Hozzávalók:

            2-3 doboz spanyolbab-konzerv (lecsepegtetve)

            2 szál zeller, felaprítva

            2 felaprított hagyma

            2 zöldpaprika

            2-23 K olívaolaj

            1 kg egész paradicsom konzerv

            3-4 gerezd fokhagyma

            3-5 K chilipor

            1-2 K kömény

            2-3 K friss petrezselyem

            2-3 K oregano

            1 dobozos sör

            1 csésze kesudió

            ½ csomag mazsola (ízlés szerint)

 

            Melegítsd fel az olajat egy nagy lábasban, pirítsd üvegesre a hagymát, add hozzá a zellert, a zöldpaprikát és a fokhagymát, majd süsd kb. 5 percig. Add hozzá a paradicsomokat (a levével együtt, apróra zúzva) és a spanyol babot, majd párod lassú tűzön. Add hozzá a chiliport, a köményt, a petrezselymet, az oreganot, a sört, a kesudiót és a mazsolát. Párold, amíg akarod. Díszítsd friss petrezselyemmel vagy reszelt cheddar-sajttal.

 

            Már nem emlékszem, hogy a sör eredetileg is benne volt-e a receptemben, vagy csak egyszer beleejtettem főzés közben, minden esetre a sör is fontos. Ja és a K- evőkanalat jelent, nem kávéskanalat, a shili titka a sok fűszerben rejlik.

           

Á votre santé. Egészségedre.

 

            Boulder. 1988. július 27.

 

Szeretettel:

Ken

 

 

Mint már említettem, ez a levél megjelent a Journal of Transpersonal Psychologyban, ahol olyan méretű és szívszorító visszhangot kapott, amin mindannyian megdöbbentünk. Pedig az óriási olvasói visszhang csupán a beteggondozók kétségbeesett helyzetét mutatta általában; azokét, akik „csendben tönkremennek”, mert ők nem „betegek”, ezért aztán senki se gondolja, hogy valódi problémáik lehetnek. Az egy személyben beteggondozó és rákbeteg Vicky Wells fogalmazta meg ezt a legjobban, és azt hiszem, minden beteggondozóhoz el kellene jutnia a szavainak:

 

Mindkét világban éltem: voltam rákbeteg, és voltam Treya és mások beteggondozója is. És meg kell mondanom, hogy beteggondozónak sokkal nehezebb lenni. Hiszen, legalábbis számomra, amikor a saját rákommal kellett megbirkóznom, akkor rengeteg szép, tiszta és kegyelemteljes pillanat jutott osztályrészemül, és át kellett gondolnom, mi fontos számomra az életben, újra értékelhettem az élet szépségét. Beteggondozóként azonban, úgy vélem, mindezt igen nehéz átélni. A rákos embereknek nincs más választása, mint együtt élni a rákkal, de a beteggondozónak azt kell választania, hogy a beteg mellett marad, szünet nélkül. Beteggondozóként nagyon nehezemre esett túltenni magam a szomorúságomon, s hogy ne lábujjhegyen topogjak a beteg körül, vagy hogy elfogadjam a döntéseit a kezelésével kapcsolatban. Mitévő legyek, hogyan támogassam őt? Őszinte legyek-e az érzéseimmel kapcsolatban? A beteggondozó számára ez egy érzelmi hullámvasút. De mindig csak egy dologhoz jutok vissza, s ez: a szeretet. Csak szeresd őt, ez a legfontosabb dolog.