Mészöly Miklós halála után – talán háromnegyed-egy év után, az időre nem emlékszem –, Polcz Alaine egy találkozóra lelkesen érkezett. Belépett az ajtón, széttárta a karjait, és valósággal felkurjantott: Túl vagyok a gyászon!

Máig emlékszem a zavaromra. Azt gondoltam, a gyász lecsengése észrevétlen elapadás, ahogyan egy felbuzogó víz lassan elszivárog a környező réseken, beivódik a földbe, maga mögött hagyva még a nedves nyomait. Örültem Alaine örömének, hogyne örültem volna, hiszen szerettem őt, mégis, kissé árulásnak is éreztem Mészöly Miklóssal szemben ezt a kitörő örömöt. Megjegyzem maguk a gyászolók is azért ragaszkodnak sokáig a gyászukhoz, mert maguk is úgy érzik, mindaddig, amíg szomorúak, addig hűségesek, ha enyhül a fájdalmuk, az valóságos cserbenhagyása elveszített szerettüknek.

De miért jutott ez most eszembe, amikor már nem csak Mészöly Miklós nem él, hanem Alaine is követte őt? Mert magam is átélem ezekben a napokban ezt a kitörő örömöt.

Mint írtam, válok, és az elmúlt nyolc hónapom a házasságom elgyászolásáról szólt. Nem csupán arról, mert szerencsés természetemnél fogva valahogy megfér az életemben a szomorúság mellett az öröm is, képes voltam viccelődni a gyerekekkel, örömmel dolgozni, nagyokat túrázni, barátokkal beszélgetni másról is, olvasni, de legfőképpen bízni, remélni. De a fő vonal mindenképpen a gyász volt.

Számolgattam a hónapokat még pár hete is, hogy vajon még meddig tart, mikor mondhatok búcsút végleg ennek a sanyargatásnak? Tavaszra? Nyárra? Még akár egy másik év is? Ki tudja?

Két hete ismét a hüllőkkel telt gödörbe kerültem, szerintem ezúttal bele lettem lökve, de ez az én szubjektív átélésem. Na, gondoltam, most kezdhetem a lassú kimászást megint, a fene vinné el. De mi történt? Üldögéltem, üldögéltem ezen a barátságtalan helyen, amikor is egyszer csak kirepültem belőle, mintha katapultáltam volna. És ott találtam magam a virágos réten, amiről már írtam is, hogy oda tartok.

Minden barátomnak ellelkendeztem szabadulásomat, de mindenkinek óvatosan hozzátettem, hogy nem tudom, mi ez, végleges-e, vagy átmeneti, hiszen voltam már többször is jobban, kérdezzenek egy hét, egy hónap múlva, de minden esetre most csuda jól vagyok. Magamat is próbáltam visszacsekkolni, ne örülj már ennyire Magdi, volt már ez így, tudod, Alaine is mondta mindig, a gyász fiókja egyszer kiborul, kifordít belőle mindent, haragot, keserűséget, fájdalmakat, máskor meg visszacsukódik, és ki sem lóg belőle semmi, mintha üres lenne.

No, de aztán, amikor kerge birka módjára kezdtem viselkedni, ugrálni a lakásban, táncolni zenére és zene nélkül, az erkélyen a szemközti hegyeket ujjongva köszönteni, amikor azt vettem észre, hogy a szívemről legördült egy hónapok óta viselt súly – most felismerve igazán, mekkora volt ez a teher – akkor azért már el kellett hinnem: eljött a szabadulásom! Utoljára évekkel ezelőtt viselkedtem így, de akkor nem spontán felszabadultságomban, hanem tanultam Gabriel Roth Az extázis művészete című könyve nyomán az öröm átélését. A kocsiban például, amikor egedül vezettem, akkor hangosan üvöltöztem és bohóckodtam a vidám zenére, amit kifejezetten ebből a célból tettem a lejátszóba. De most nem kell semmi, ami facilitáljon, jön magától a féktelen örömmegnyilvánulás.

Ehhez az kellett, hogy bele legyek taszítva a gödörbe, kellett ez a bamba csodálkozás, de hát ez nem lehetséges, ilyesmi meg sem történhet, kellett a megmerítkezés a csalódásban. Már megint Alaine jut eszembe – mint sok-sok embernek nagy tanítóm ő nekem –, hogy hányszor élte meg úgy az élete során, hogy ami történik vele, az szörnyűség, hogy aztán visszatekintve az idők távlatából, felismerje, hogy az csak a partitúrája egyik hangjegye, és a legjobb, ami akkor történhetett vele. 

Vannak még utórezgések bőven, és lesznek is még, nem álltatom magam. De egy pusztító földrengést túlélő ujjongva köszönti a visszakapott életét, és rá sem ránt már az utórengésekre.