Láttam a barátaimmal a 127 óra filmet - hát nem semmi, napok óta ezen jár a fejem. Hogy az ember "szorultságában" mire képes! Már aki. Mert amire a főhős képes volt, arra nem sok ember lenne képes, inkább szépen meghalna. Nem mesélem el, nézzétek meg.

Mint az látható, mérséklődött a blogírási kedvem - mi több, azon töröm a fejem, abba is hagyom. De amíg nem hagyom abba, addig megírom, mi volt-van velem mostanság.

Ma megvettem a Hölgyvilág magazint, és itt nézegetem magam benne. Egy életút interjú van rólam - nem olyan alapos, mint majd ami a Sikeres nők lapban fog megjelenni, viszont itt hat darab fotó is van - nem viccelek tényleg hat.

Beszippantott az írás, elnyelt, mint a fekete lyuk. Nagyon jó ez az írói, alkotói létezés, nagyon szeretem. Néha nem, néha kínkeserves, de ha nagyon alámerülök, akkor jó lesz egy idő után. Most pont jó, bár várom is a február 15-öt, a leadást.

Ma erővel kimásztam a fekete lyukból, és szünetet tartok, mivel olyan elmaradásaim vannak, mint például hoyg várják előadásaim absztraktjait, és hasonlók. Ha nem tépem ki magam erővel az írásból, akkor nagy bajok történnek, főleg a megbízhatóságomon, szavahihetőségemen esik csorba.

Ma kijött a Hölgyvilág magazin fotósa, és többféle fotót készített, mert ez olyan színes lap, hogy vagy hat fotóval illusztrálják a velem készült interjút, és elmentünk még az erdőszélre is, hogy olyan fotót készítsen, amint épen nordic walkingozom. És hát az történt, hogy belesajdult a szívem, mert ezer éve nem túráztam, mert tél van, mert sok a dolgom, és mert eltört a lábujjam. De olyan nagyon hiányzik!

Csütörtökön az RTL Klubban voltam a Félkettő adásában, és milyen jó, hogy amióta Internet van, azóta visszanézhetjük magunkat, elég szépek voltunk-e, elég okosak, és talpraesettek. No, ez jó is, meg rossz is, mert mi van, ha nem? Jobb lett volna boldog tudatlanságban maradni.

Én még abban vagyok, mert nem volt időm megnézni.

Na, hát törött lábujj ide, vagy oda, elmentem az éjszakai szilveszteri túrára. Jó kemény volt, erőltetett menetben mentünk felfelé, mintha katonák lettünk volna, és meg akartuk volna rohamozni a Hármashatárhegy tetején lévő Rekettyés nevű kocsmát.

Ma van az év utolsó napja, visszatekintések, tervek és fogadalmak napja. Tíz éve minden évben ezt szoktam tenni, igen nagy élvezettel. Most is megtettem, hogy visszatekintettem, nem csak az elmúlt évre, hanem az elmúlt évekre.

Ma évbúcsúztató túrára mentem volna egy társasággal, de tegnap belerúgtam a kamraajtóba és eltört a lábujjam. Pedig senkire nem haragudtam, csupán az olajat akartam kivenni a kamrából, és ballagtam befelé, na jó, én soha nem ballagok, lendületesen mentem, és ezzel a lendülettel a nyitott ajtó élébe lendítettem a bal lábamat.
A Szilveszterem meg éjszakai erdei túra lett volna, fel a hegytetőre egy mulatóhelyre, ahol köszöntöttük volna az új évet, és kellő mulatozás után hazatúráztunk volna.

Marketing szempontból az okosok a facebook felé terelnek, ezért ott elsütögetem a velem történteket, és ide már csak a sűrű bűntudat végett jövök, mert most vagy eldöntöm, hogy nem írok soha többet, vagy ha írok, akkor azért illene pár naponként...